A koronavírus válság számos változást hozott nemcsak a mindennapi életünkben, de a gazdaságba is. Kezdjük azzal, hogy előtérbe került az otthoni munkavégzés lehetősége, és a képernyő szinte beszippantotta az emberek jelentős részét, ami csak tovább gyorsította a digitalizációt. Mindez jelentős keresletet generált például a mikrochipek piacán, soha nem látott hiányt okozva ezzel. Persze ezt hajtotta több más tényező is, úgymint az okoseszközök egyre gyorsabb terjedése vagy a COVID-19 és az azt követő lezárások következtében összeomlott ellátási láncokból fakadó problémák. Mindezt az átlagember is megérzi, hiszen vagy az egyes termékek szállítási ideje, vagy épp áruk nőtt meg jelentősen.

A további fontos változás, ami az átlagember számára talán kevésbé érzékelhető probléma, de hosszabb távon sokkal nagyobb hatással lehet a gazdasági kilátásokra nézve az az államadósságok nagy mértékű növekedése, melyek „célja” – teljesen jogosan - a lezárásokból adódó gazdasági károk mérséklése. Mindezt még megfejeli a jegybankok elmúlt években bevezetett gyakorlata, azaz az úgynevezett monetáris lazítás, az elsődleges piacokon történt kötvényvásárlási programjaik, melyek elsősorban a vállalati szektornak biztosítottak likviditást. Az előző posztomban a már röviden bemutatott közgazdász, Jean-Marc Daniel ennek az elmúlt években talált „mágikus pénznek” járt utána legújabb könyvében. Vajon mindez mibe fog kerülni nekünk, illetve a jövő generáció számára?

A szinte korlátlannak tűnő „mágikus pénz” rendelkezésre állása azt a benyomást keltheti, hogy a mostani jegybankárok és gazdaságpolitikusok megtalálták a bölcsek kövét, azt amit a középkori alkimisták évszázadokon át kerestek. Ez jelen esetben azonban nem az arany előállítását, hanem a korlátlanul rendelkezésre álló „ingyen” pénzt takarja. Márpedig Daniel szerint ennek a talált pénznek hosszabb távon számos káros hatása van. Egyrészt az államadósságokat törlesztenie kell az országoknak a hitelezők felé. Márpedig a végső törlesztő az állampolgár lesz, míg a hitelezők Franciaország esetében például a különböző külföldi befektetési alapok, többek között az amerikai nyugdíjalapok. Az állami túlköltekezés pedig további problémát hoz magával, mivel ha magát a munkát (az abból befolyó jövedelmeket) állami kiadásokkal helyettesítjük, (mint ami a COVID-19 esetében is látható volt) akkor egy torzulás következik be a gazdaságban, és különbség jön létre a kereslet és a kínálat között (kevesebb munkával, kevesebb terméket állítunk elő), ami inflációt generál. Számos országban láthatjuk ezt a problémát, de legszembe tűnőbb az Egyesült Államokban.

Ezzel szemben Franciaországban továbbra is alacsony az árnövekedés, ami nem véletlen. A kereslettöbblet ugyanis - ami nincs egyensúlyban egy ország kínálati termelékenységével - az import növekedésével jár együtt, ami így, ha nem is okoz inflációt, de külkereskedelmi deficitet generál, ami a költségvetési deficittel együtt az ikerdeficit kialakulásához vezet. Így az államadósság külföldi adóssággá alakul át, márpedig ez veszélyes elegyet alkot, ugyanis a jövő generációnak nemcsak a hazai nyugdíjasok járandóságát kell megtermelnie, hanem a japán és amerikai nyugdíjasokét is, hiszen a nyugdíjalapokon keresztül ők a haszonélvezői a jelenlegi államadósság növekedésének.

A szerző szerint érdemes megvizsgálni az Egyesült Államok helyzetét is, amely hatalmas külkereskedelmi deficitet halmozott fel és várhatóan az elmúlt 1,5 év élénkítő csomagjai csak tovább rontják a helyzetet, így 480 milliárd USD-ről, akár 800 milliárd USD-re is emelkedhet ez az összeg. Persze az Egyesült Államoknak van egy nagy előnye, hiszen kezükben van a dollár, mint a világ tartalékvalutája, így elsőre úgy tűnik, hogy kényelmes helyzetben vannak hiszen a külkereskedelmi deficitjüket dollárból finanszírozzák, azonban látni kell, hogy az országukat szinte teljesen mértékben kiárusították a külföldiek (elsősorban Kína felé).

Ami Franciaországot illeti, szerencsés helyzetben van, ugyanis a monetáris uniónak hála olyan országokkal van egy klubban, akik jelentős külkereskedelmi többletet halmoztak fel. Tudniillik ha nem lenne tagja a monetáris uniónak, akkor már rég az IMF segítségére szorult volna a magas költségvetési és külkereskedelmi hiány miatt, nem beszélve arról, hogy az államadóssága is elérte a 120%-ot (aminek a jelentős része külföldi befektetők kezében van), ami további kockázatot jelent.

Daniel károsnak tartja azt az elgondolást is miszerint a jelenlegi államadósságok leépítésére az egyik legjobb megoldás azok elinflálása lenne, azaz inflációt gerjesztő jegybanki politikát kellene folytatnia a monetáris hatóságoknak. A szerző szerint ez nem megoldás, ugyanis a jegybankok (főleg, ami az eurózónát illeti) már régóta próbálják gerjeszteni az inflációt és elkerülni a deflációt, mindeddig kevés sikerrel. Sőt a kereslet és a kínálat közötti különbség az import igény emelkedésével és a kereskedelmi deficit további növekedésével jár együtt. Abban az esetben azonban, ha az infláció újból visszatér, akkor egy restriktív, megszorító jegybanki politikára lenne szükség, azaz kamat emelésre, a kötvényvásárlási programok leállítására, nem beszélve arról, hogy az infláció történelmi tapasztalatok szerint a munkanélküliség növekedésével és további hitelek felvételével jár együtt, hogy az állástalanok számára nyújtott szociális támogatásokat finanszírozni tudják a kormányok.

Természetesen ebben az esetben kézre eső megoldás lenne az adók növelése. Daniel szerint azonban a történelmi példák azt mutatják, hogy éppenséggel nem az adókat kellene növelni, hanem a kiadásokat kellene csökkenteni mint, ahogy tette ezt a 90-es években Svédország és Kanada is. Meglátása szerint a kiadás csökkentésnek számtalan módja van, és nem rögtön a jóléti állam leépítésére kell gondolni, de érdemes privatizálni bizonyos állami tevékenységeket. Így Daniel olyan (európai) tabukat döntöget, mint például az egyetemek privatizációja, meglátása szerint ugyanis ha megnézzük pl. a  Shanghai Ranking szakterületeket vizsgáló Global Ranking of Academic Subjects rangsort, alig találunk állami fenntartású intézményt közötte, ami így nagyban megkérdőjelezi ezen állami intézmények globális gazdasági versenyképességben betöltött szerepét. Véleménye szerint az sem teljes mértékben kifizetődő, ha az állam különböző gazdasági ágazatokba akar befektetni, ugyanis Franciaország történelmében például számos példa van arra, hogy az ilyen kezdeményezések rendszerint rosszul sültek el.

A bemutatott két szerző gondolataiból nyilván csak szemezgettem, és mindegyikkel én sem értek teljes mértékben egyet. Azt azonban biztosan ki lehet jelenteni, hogy az elmúlt évek jegybanki politikájának és a COVID-19 válság okozta állami túlköltekezésnek, minden bizonnyal meg lesz a számunkra, átlagemberek számára egyáltalán nem rózsás következménye.