Cannes. Az átlagos magyar olvasó számára a Franciaország Azúr-partján fekvő városról leginkább az évente megrendezésre kerülő Cannes-i Filmfesztivál jut eszébe, illetve a francia Riviérát jellemző gazdagság, fényűzés, csillogás. Az egykori halászváros azonban az elmúlt egy évben többször bekerült a francia médiába, vagyis pontosan annak polgármestere, David Lisnard. A negyvenes évei végén járó városatya, ugyanis a pandémia első hulláma során nagyon aktívan megszervezte a városban a védekezést, majd az ősz folyamán a Le Figaro hasábjain tiltakozott az állami Leviatán, a technokrata, centralizált államhatalom ellen, mely meglátása szerint se nem hatékony, se nem célravezető. Sőt, míg a francia kormány habozott, addig cannes-i polgármester a tavasz folyamán megszervezte az 55 évnél idősebb helyi lakosok oltását, majd tavasszal megjelent - a cikkünk fő témáját is adó – könyve, melyet Christophe Tardieu-val közösen jegyez és a kultúra és a nemzet kapcsolatáról, azok fontosságáról értekezik, mely korunkban egyre inkább háttérbe szorul.
David Lisnard - Színesíti a konzervatív politikai palettát
De ne rohanjuk ennyire előre, hiszen maga Lisnard is egy érdekes személyiség és a Le Figaro már a jobboldal új, feltörekvő reménységének tekinti. A konzervatív politikus a 2020-as polgármester választásokon a voksok 88%-át szerezte meg, és biztosak lehetünk benne, hogy nem krumpliosztogatással nyerte el a szavazatokat. Sokat elárul Lisnard-ról a finoman, ízlésesen berendezett polgármesteri szobája is, mely jól mutatja, hogy itt nem holmi pörköltszaftos, egykori TSZ elnök – vagy annak kulturális örököse - a polgármester, hanem egy kifinomult, művelt polgár. Pedig Lisnard messziről jött. Nem tartozik a tipikus párizsi (francia) elithez, apja profi focista volt, majd feleségével közösen kiskereskedők lettek. Így fiuk nem végezte el a kötelező elitiskolákat sem, úgymint a párizsi SciencesPo-t, vagy az ENA-t, amely egyenes utat jelentett volna a francia elitbe. Ehelyett a Bordeaux egyetemen végzett, majd elszegődött költöztetőnek, de volt hentes egy nagy áruházlánc pultja mögött, majd később kereskedőnek állt. A politikai családját már fiatalon, alig 12 évesen megtalálta, ugyanis a szocialisták 1981-es győzelme és az azt követő döntések sokként érték a fiatal tinédzsert.
David Lisnard dolgozószobájában - A kultúra létkérdés egy nemzet számára
Lisnard nemcsak kiváló szervező, hanem sport és kultúrember is. Irodájában ott függ egy boxzsák, de gyakran lehet látni maratoni futóversenyeken is. Ha ideje akad, akkor rendszerint olvas, elsősorban szépirodalmat, történelemet vagy éppen Nietzsche munkáit, de nem jelent neki gondot Voltaire-t, Welles, Orwellt vagy épp Desprogres-t idézni sem. (Ilyenkor azért magyarként belegondolni is rossz, hogy vajon, hogy menne csak egy egyszerű Kosztolányi-idézet Karácsony Gergelynek (magyarul) vagy épp Kósa Lajosnak…) Mivel Lisnard-ot ennyire érdekli a kultúra, így nem véletlen, hogy barátjával, Christophe Tardieu-val, aki többek között tagja volt a Párizsi Nemzeti Opera, illetve a francia Nemzeti Film Intézet menedzsmentjének is, könyvben foglalták össze annak fontosságát. A könyv nemcsak öncélú alkotás, hiszen Lisnard az ősz folyamán nagymértékben tiltakozott a kormány azon lépése ellen, hogy míg számos bolt nyitva maradhatott, azon a címen, mint alapvető szolgáltatás, addig a könyvesboltokat, a kultúrházakat, a könyvtárakat, és a kultúra további színtereit bezárták. Meglátása szerint ez jól jellemzi azt a technokrata döntéshozói elitet, akik számára a kultúra nem lényeges, és csupán szavak szintjén támogatják azt, de valójában a füle botjukat sem mozdítják az érdekében.
Márpedig Lisnard véleménye szerint a kultúra meghatározó, alapvető létszükséglet egy nemzet szempontjából, és Franciaországban ez hatványozottan igaz. Nemcsak azért, mert az ország GDP-hez több, mint 3%-val járul hozzá, vagy mert Franciaország a felvilágosodás hazája, és így felsorolni is nehéz mennyi nemzetközi szinten elfogadott művészt adott a világnak, vagy nyújtott hajlékot nekik. Hanem a francia kultúra az, amely az elmúlt századokban, egészen a XXI. századig segítette az országban a migrációs gyökerű fiatalokat abban, hogy asszimilálódjanak, hogy franciák legyenek. Hogy a nemzet aktív, alkotó tagjává váljanak. Meglátása szerint az asszimiláció, a többségi nemzetben való feloldódás egyáltalán nem egy negatív tényező, hiszen segíti az idegen kulturális háttérrel rendelkező emberek társadalmi beilleszkedését, miközben azok eltérő kulturális hátérükkel gazdagítják Franciaországot, arról nem is beszélve, hogy a társadalmi előjutás során is nagy szerepet játszik a kulturális tőke. A múzeumok, könyvtárak, könyvesboltok bezárásával épp ezen, sok esetben migrációs hátérrel rendelkező munkásosztály és a középosztály tagjai elől zárta el a tudáshoz, a kulturális javakhoz és élvezetekhez vezető utat a kormány. A legnagyobb érvágást a fiatalok szenvedték el, ugyanis egy fiatal úgy válik franciává, ha már kiskorában megismerkedik a francia kultúrával, miközben az esztétikai igényessége is javul annak köszönhetően, hogy a színházban, a múzeumokban találkozik magával a művészettel. A jelenlegi kormányzat számára a kultúra, azonban csak másod- vagy épp harmadrendű szereplő, nem számít egy alapvető szükségletnek, márpedig ez nagy hiba Lisnard szerint, ugyanis Franciaországnak talán még sosem volt nagyobb szüksége spiritualitásra, a kultúrára, az individuális emancipációra és a szociális kohézióra, mint most.
A kultúra hiánya nagyon sokba kerül egy társadalom számára, ugyanis az ember nemcsak társasági, de kulturális lény, ez különbözteti meg a többi állattól. A kultúrával szemben, ami a civilizáltságot, a közjó létrehozását jelenti a barbárság, az agresszió áll, amely nem létrehozni, hanem pusztítani akar. Így a kultúrára költeni kell, ugyanis az hosszabb távon kifizetődő és sokkal jobb befektetés, mint a kultúrátlanság, a barbarság, amely már rövidtávon is káros és hosszabb távon pusztító.
A Louvre udvara - Márpedig a szépség nem relatív
Lisnard nemcsak a kultúra és a nemzet kapcsolatáról beszél, de hangsúlyozza, hogy véget kell vetni a művészet relativizálásának, dekonstrukciójának, melyet az elmúlt 70 évben a baloldali gondolkodók műveltek a művészettel. Igenis vannak mesterművek, olyan alkotások, melyek szépek és esztétikusak, s ezek közmegegyezés tárgyát képezik. Ezt a szépet, ezt az esztétikumot kell közvetíteni a fiatalok és az emberek számára. A művészetnek ugyanis nem provokálni és meghökkenteni kell a közönséget, hanem esztétikumot és szépet kell létrehoznia. Ez egybe cseng Benjamin Olivennes filozófus véleményével, aki a tavasszal megjelent könyvében szintén szembe fordul a jelenlegi művészeti kánonnal, mely teljes mértékben felhagyott a szépségre való törekvéssel, és paradox módon konzervatívvá vált, ugyanis évtizedek óta csak a provokációra játszik és képtelen megújulni esztétikailag szépet alkotni. Márpedig Roger Scruton óta tudjuk, hogy a szépség igenis számít, és bármennyire is próbáljuk relativizálni, a szépség egyáltalán nem az.
Lisnard szerint tehát a kultúra nemcsak azért fontos, mert segíti a nemzeti kohéziót, de hosszabb távon segíti az egészséges társadalom kialakulását. Ezt már az ókori görögök is tudták, hisz Periklész fizette azon szegény polgártársak jegyét a színházba, akiknek nem volt elég vagyona arra, hogy jegyet váltsanak az előadásra. Mindez nem minden ok nélkül történt, hiszen már akkor is tudták, hogy a kulturálatlan, műveletlen ember a legveszélyesebb, ugyanis csak a kultúra képes eggyé kovácsolni egy közösségét. Kultúra nélkül nehéz egy egészséges, együttműködő, prosperáló társadalmat építeni, ez talán Lisnard könyvének egyik legfőbb üzenete.