A nyár folyamán két „izgalmas” könyv is megjelent Franciaországban, mely az elmúlt évtizedek világgazdaságban zajló folyamatait vizsgálja. Az egyik Patrick Arthus könyve – amit Marie-Paule Virard közgazdásszal jegyez – melynek címe „A kapitalizmus utolsó esélye”, és az 1980-as években indult neoliberális, úgynevezett „részvényesi” kapitalizmus kialakulását és annak jelenkori válságát veszi górcső alá. A másik Jean-Marc Daniel „Volt egyszer… a mágikus pénz” című könyve, mely a jelenlegi pénzügyi rendszer problémáit vizsgálja. Mindkét szerző felszólal a túlzott eladósodottság és a jegybankok által, az elmúlt években mutatott monetáris pénzteremtés ellen, de egyáltalán nem a neo-liberális gazdasági megoldásokhoz való visszatérést támogatják. A szerzőkhöz hozzá kell tenni, hogy nem kispályások, ugyanis míg Arthus a Natixis befektetési bank vezető közgazdásza és a Pantheon Sorbonne I Egyetem oktatója, addig Daniel tanácsadóként van jelent a francia Külügyminisztériumban, közgazdászéként dolgozik a neves, baloldali OFCE kutatóintézetben, oktat több francia grand école-ban is és a baloldali Le Monde publicistája, illetve a BFMTTV gazdasági kommentátora.
Arthus könyvében kifejti, hogy a 80-as években született és a máig meghatározó, úgynevezett neo-liberális kapitalizmus nem a legmegfelelőbb meghatározása a fennálló jelenlegi gazdasági rezsimnek, ugyanis a mostani rendszer egyáltalán nem nevezhető liberálisnak. Tudniillik egyik alappillérét épp a monopolhelyzettel rendelkező GAFA nagyvállalatok adják, melyek csupán a részvényeseik számára termelik a gazdasági hasznot. Márpedig ez köszönő viszonyban sincs Friedman által a Kapitalizmus és szabadság című könyvében megfogalmazott eszmékkel. A magyar származású közgazdász szerint ugyanis az államnak igenis be kell avatkoznia abban az esetben, ha nőnek a vagyoni egyenlőtlenségek vagy egyéb negatív gazdasági externáliák lépnek fel. Márpedig korunkban az egyenlőtlenségek és vele együtt a szegénység is nő, az ipari munkahelyek a fejlett országokban megszűnnek, miközben a munkaerőpiac nagymértékben polarizálódik alacsonyan és magasan képzett munkavállalók között, de az államok nem igazán tesznek ezen negatív externáliák csökkentéséért. Nem beszélve arról, hogy mindez a termelékenység folyamatosan lassulásával párosul.
A kérdés, hogy hogyan jutottunk idáig? A probléma kulcsa Arthus szerint, hogy a részvényesek részéről nagymértékben megnőtt az igény az 1980-as évektől kezdve, hogy gyorsan emelkedjen a befektetett tőkéjük rentabilitása, melyet úgy lehet elérni, ha egyrészt a vállalati bevételek elosztását megváltoztatjuk a bérek ellenében. Azaz csökkentjük a béreket, továbbá a termelés egy részét delokalizáljuk az alacsonyabb költségszintű országok felé, ami azonban hosszabb távon a középosztály csökkenésével jár együtt. Nemcsak a béreket, de a hosszú távú vállalati befektetéseket is csökkentették, ugyanis ezek megtérülése időigényes és nem a részvényesek által befektetett tőke gyors megtérülését szolgálják. Márpedig erős középosztály nélkül, amely keresletet biztosít a drágább, de innovatívabb termékek iránt; és az azokhoz szükséges hosszú távú befektetések elódázásával nem nő érdemben a termelékenység. A szerző így egyet ért Thomas Piketty-vel, aki szerint csökken a növekedés abban az esetben, ha a tőke csak néhányak kezében összpontosul, mivel ezek az emberek nem a megfelelő befektetéseket hajtják végre. Jó példa erre Elon Musk: hiába egy rendkívül tehetséges és okos ember, ha sok esetben teljesen őrült projektekre égeti el a pénzt.
Sárga mellényes tüntetők Franciaországban - Erős középosztály nélkül nincs növekedés
Arthus meglátása szerint a jelenlegi rendszert három mankó tartja még talpon: az egyik az 1990-es évektől állandóan emelkedő magánadósságok, tudniillik a középosztály a kieső bevételeit, azaz a csökkenő bérét és ezzel együtt a fogyasztását, hitelfelvétel útján próbálja meg fenntartani. A második ilyen mankót, a 2008-as pénzügyi válságot követő szuverének eladósodottsága, azaz az államadósságok növekedése jelentette, majd ezt egészítette ki a jegybanki politika monetáris pénzteremtése a 2010-es évek elejétől kezdve. Az államok és a jegybankok egymást próbálják támogatni – és vállalnak egyre nagyobb kockázatot - annak érdekében, hogy ne omoljon össze a jelenlegi rendszer. Arthus szerint azonban a reformok nélkül a jelenlegi rendszer nem fenntartható, ugyanis negyedik mankó már nem áll rendelkezésre.
Sokak - elsősorban ami a baloldali politikusokat illeti - a megoldásnak az adóemelést és a redisztribúciót tekintik, de Arthus szerint ez nem oldja meg a problémát. A jelenlegi rendszer ugyanis elsősorban elsődleges jövedelmi egyenlőtlenséget eredményez. Így ugyan emelhetjük a redisztribúció nagyságát, de ez adóemelést követel meg, amely kedvezőtlen hatással van az elsődleges jövedelmi egyenlőtlenségre.
Természetesen Arthus próbál megoldási javaslatot is adni, hogy vajon mi lehetne a gyógyír a fennálló rendszer problémáira. Meglátása szerint ez nem más, mint az ordoliberalizmus. Ez a mára már elfelejtett modell, mely annak idején az NSZK egyik alapvetése volt, és növekedésének a motorját adta. Az ordoliberalizmus egyrészt megőrzi a piacgazdaságot, melyben a piaci döntések a gazdaság szereplőire vannak bízva, másrészt az állam bábáskodik a verseny fenntartása mellett, megakadályozván a járadéki, részvényesi rendszer kialakulását, továbbá ügyel arra is, hogy a negatív externáliák, úgymint az egyenlőtlenség, a környezettel kapcsolatos kérdések stb. megoldásra kerüljenek. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindent szabályozni kell. Ellenkezőleg, ösztönzés útján kell elérni a kívánt célt. Jó példa erre az Egyesült Államokban az elbocsátások során alkalmazott bonus-malus rendszer, amely arra bátorítja a vállalatokat, hogy ne bocsátsanak el annyi embert. Nehéz elhinni, de ennek köszönhetően egy munkavállaló sokkal hosszabb ideig marad ugyanazon munkahelyen, mint Franciaországban.
További megoldási javaslata Arthusnak, ha a vállalatokat 10%-kal feltőkésítenék és ezt a tőkearányt ingyen szétosztanák a munkavállalók körében, amely a vállalati tőketulajdonosok 10%-os felhígulását jelentené. Talán meglepetésként hat, de a nagy vállalatok vezetőinek nagy része egy nemrégiben végzett kutatás szerint támogatná az ilyen típusú lépést.
Arthus könyve kiválóan rámutat arra tehát, hogy az elmúlt 40 évben milyen rendszert sikerült kiépítenünk, melyek a főbb hibái és gyengeségei. A megoldási javaslatok természetesen, mint az oly sokszor lenni szokott, feltehetően a papíron fognak maradni, de azért üdítő látni, hogy egy részvényesek által, magánkézben lévő pénzügyi intézmény ilyen magasszintű döntéshozója is látja, hogy bizony a jelenlegi rendszer hosszú távon nem fenntartható. Így csak bízni lehet abban, hogy lesz, aki talán döntési pozícióban van és a könyvet is olvassa. Jean-Marc Daniel könyvét a következő posztomban fogom bemutatni.
